Második fejezet

Hi. :)
A pozitív visszajelzéseken (amiket ezúton is nagyon köszönök) felbuzdulva, nekiláttam, hogy megírjam a második fejezetet. Még mindig tartom magam a "mostismerkedünkaszereplőkkel" elvemhez. :)
Hatalmas bocsánatkéréssel tartozom, hogy csak most tudtam hozni, remélem megértetek, mert sokat kellett tanulnom így, az utolsó hetekben.
Jó olvasást.!


Becsaptam magam mögött a bejárati ajtónkat. Lerúgtam a lábamról a tornacipőmet, felakasztottam a fogasra a farmerdzsekim miközben a kezemben tartott dobozzal ügyetlenkedtem, ahonnan néha kiszűrődött egy-egy tétova nyávogás.
A suliban viszonylag eseménytelen napunk volt, ha leszámítom Daisy Whitelow huszonhárom perces felelését kémián. Szünetekben Julie-val tervezgettük a ma délutánra szervezett házi bulit. Végigvettük legalább háromszor a várható vendégeket, az ételeket és italokat, a zenéket és minden egyebet. Utolsó óra után annak a biztos reményében búcsúztam el a barátnőmtől, hogy mindenre gondoltunk és ha nem is, akkor is bulizunk egy hatalmasat.
Még mielőtt hazafelé vettem volna az irányt, beugrottam a helyi állatkereskedésbe. Minden simán ment. Persze több időt töltöttem ott, mint elterveztem, de kellett idő, míg kiválasztom a legtündéribbet az összes nyávogó, apró jószág közül. Sajnos kénytelen voltam hezitálni, mert egyikbe se szerettem bele első látásra, de sok simogatás, tapogatás, kézről-kézre adogatás után sikerült kinyögnöm, hogy melyiket is szeretném. Elégedetten távoztam a boltból, annak ellenére, hogy olyan rémképek tolakodtak be a fejembe, hogy az eladónők megkönnyebbülnek és hálát adnak az égnek, hogy végre elmentem. Nem hagyott nyugodni ez a gondolat, és egy pillanatra visszanéztem. A rémkép valóságba fordult, de azt hiszem, meg tudok békélni ezzel.
Letettem az konyhapultra a lyukakkal ellátott dobozt, majd kinyitottam a tetejét. Két hatalmas szempár nézett vissza rám.
 - Hát szervusz - cirógattam meg a füle tövét. Beraktam neki egy kis tejet, majd egy "légy jó cica" felszólítással ott is hagytam, mert igen nagy csúszásban voltam.
Felrohantam az emeletre, magamra zártam a fürdőszobaajtót és már kezdtem is a hajmosást. Nem sokkal később már a tükör előtt álltam, körbecsavarva egy törülközővel, a hajamon egy másikkal, a számban pedig egy fogkefével. Fogmosás közben eltűnődtem azon, hogy mit is kéne felvennem, de nem maradt sok időm gondolkozni, amikor megint rádöbbentem, hogy késésben vagyok.
A szekrényem előtt álltam a szobámban vizes hajjal, rajtam egy virágmintás ruhában, amikor csöngettek. Lerohantam ajtót nyitni. Adam állt a küszöbön. Már nyitotta a száját, de nem hagytam szóhoz jutni:
 - Csak adj nekem egyetlen apró percet - nyögtem ki lihegve, majd faképnél hagytam és felrohantam hajat szárítani. Persze azért arra még volt időm, hogy a legalacsonyabb fokozaton szárítsam - ennyire sosem sietek, mert különben az eredmény egy madárfészek a hajam helyén.
Feldobtam egy gyors sminket (szempillaspirál és ajakfény) és bő tizenöt perc múlva újra lent voltam a földszinten, ahol Adam már kényelembe helyezte magát a nappalinkban.
 - Gyere, mert elkésünk - sürgettem. Belebújtam egy fehér balerinába és felnyaláboltam a kis dobozt.
 - Ironikus, hogy pont te mondod - rázta a fejét Adam, majd feltápászkodott.
Kinyitottam az ajtót és tapsoltam is párat a hatás kedvéért. Adam kislisszolt, én meg kulcsra zártam volna az ajtót... ha meg lett volna a kulcsom.
 - Adam, várj! - kiáltottam. - Nincs meg a kulcsom.
Odaszaladtam hozzá, a kezébe nyomtam a macskát tartalmazó dobozt és visszasiettem a házba. Átnéztem az előszobát, a konyhát, majd végül a nappaliban találtam meg a dohányzóasztalon. Még gyorsan vetettem egy pillantást a konyhai órára. Ha minden jól megy, legfeljebb tíz percet késünk. Büszke voltam magamra.
 - Csini vagy, hugi - jegyezte meg Adam miközben sétáltunk és végignézett rajtam.
 - Köszi - virultam, de azért nem álltam meg, hogy hozzá ne tegyem -, de azért még nem vagyok a hugid, mert most éppen te vagy a magasabb.
Adam felvonta a szemöldökét.
 - Éppen? Gondolod, hogy leszel te még magasabb? - vigyorgott.
 - Naná - vágtam rá gondolkodás nélkül, de persze egyikünk se hitte el.
Adamék háza útba esett Julie-ékhoz, és az én logikusan lusta barátom gondolta, hogy nem hozza el a tortát egészen hozzánk majd vissza. Tipikus.
Adammel együtt bementünk és segítettem neki becsomagolni a tortát egy kartonba. Adam eszméletlenül jól süt és főz. Még valamikor mesélte, hogy egyszer egy egész nyarat a nagymamájánál kellett töltenie, és akkor teljesen rákapott, azóta pedig rengeteget gyakorolt és tudom, hogy minden alkotása isteni.
Adam még felszaladt valamiért a szobájába én meg leültem egy székre. Bele se akartam gondolni a reggel történtekbe, és hálát adtam az égnek, hogy Leo nincs itthon, vagy legalábbis nem hajlandó mutatkozni. Még nem tudom, hogy kezeljem a helyzetet, főleg, hogy akárhányszor a gondolataim feléje vándorolnak, mindig eszembe  jutnak azok a szép barna szemek.
 - Indulhatunk? - termett előttem Adam, ezzel félbeszakítva a gondolatmenetem.
Bólintottam beleegyezésképpen. Mindketten felnyaláboltuk az ajándékainkat és folytattuk a sétát Julie-ékhoz.
Julie-éknak, mint szinte mindenkinek a környéken, kertes házuk van. Julie mamája kertész, úgyhogy akárhányszor átmegyek hozzájuk, mindig áldozok annak egy pillanatot, hogy elhűljek a kertjükön.
A megbeszéltek szerint megcsörgettük Julie telefonját, hogy jöjjön ki: az ajándékozást nem a többiek előtt terveztük. Pár perc múlva megjelent Julie a bejárati ajtójukban. Egy fehér habos-babos nyári ruhát viselt, ami tökéletesen kiemelte amúgy is tökéletes alakját. Barna, egyenes haja most loknikban hullott a vállára. Fején kis koronát viselt - ami már szokássá vált a körünkben -, ezzel jelezve, hogy ő az ünnepelt. Szélesen mosolyogva szaladt le hozzánk a lépcsőn.
 - Sziasztok - köszöntött minket és látszott rajta, hogy nagyon örül nekünk. - Már azt hittem elfelejtettetek - és először megölelt engem, majd Adamet. Az ölelés kissé nehézkesen ment az ajándékok miatt, ezért gyorsan felvetettem az ötletet, hogy ajándékozzunk. Adam persze hagyta, hogy én kezdjem.
 - Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy fogsz reagálni, de azért remélem pozitívan - mosolyogtam rá és átadtam a dobozt.
Melegség töltött el valahol a szívem tájékán, amikor láttam Julie arcát, amint felfogta, hogy mi is van a dobozban. Óvatosan lehelyezte a földre a dobozt cicástól együtt, majd visítva a nyakamba ugrott.
Jól megölelgettem, majd eltoltam magamtól, hogy belenézhessek a szemébe.
 - Örülsz? - hülye kérdés, de soha nem voltam teljesen komplett.
 - Most viccelsz? Persze! - nézett rám csillogó szemekkel, majd újra megölelt.
Apró köhögést hallottam a hátam mögül és bocsánatkérőn néztem Adamre, hogy elfelejtettem: még neki is van ajándéka. Ebből Julie - mint általában - nem vett észre semmit és Adam felé fordult.
 - Nyilván ezt nem tudom überelni, de azért remélem ízleni fog - vonta meg szerényen a vállát és átnyújtotta a tortás dobozt.
 - Köszönöm - ölelte meg Adamet is, majd felnyalábolta a macskát is és elindultunk befelé.
 - Várj - szólt utánunk Adam, illetve inkább Julie után. A mellettem álló Julie megfordult és visszasétált Adamhez. Én ott maradtam, ahol voltam és csendben figyeltem az eseményeket.
 - Még van valami - tette hozzá halkan Adam és előhúzott egy dobozt a farzsebéből. Bár nem láttam Julie arcát, de biztosra vettem, hogy a döbbenet fut át rajta. Szépen lassan mosolyra húzódott a szám, ahogy a barátnőm átvette a dobozt és egy kis teketóriázás után nyomott egy puszit Adam arcára. Sarkon fordult és otthagyva mindkettőnket beviharzott a házba. Még elkaptam egy nekem küldött mosolyt a részéről, amiről pontosan tudtam, hogy mit jelent.
Adam felé fordultam, aki egyik lábáról a másikra állt és kétségbeesett tekintetéből kiolvastam a kérdést. Mivel nem tudtam, hogy pontosan mit mondjak, csak biztatóan elmosolyodtam és feltartottam a hüvelykujjam hozzá.
Adam visszamosolygott és ennyi nekem elég is volt ahhoz, hogy tudjam rendben lesz és hamarosan megtalálja a buli helyszínét, ami nem mellesleg a hátsó kertben volt. Rám viszont várt még egy fontos feladat, úgyhogy faképnél hagytam Adamet, akinek már kezdett visszatérni a szín az arcába, és felrohantam én is a lépcsőn.
Átvágtam Julie-ék előszobáján és csak minden második fokot érintve szaladtam fel az emeletre vezető lépcsőjükön. Kintről beszűrődött a buli zenéje.
Megálltam Julie szobájának ajtaja előtt, kopogtattam két hosszút majd egy rövidet és benyitottam. Julie-t ott találtam elterülve az ágyán, üdvözült mosollyal az arcán. Leültem az ágya szélére és várakozón néztem a legjobb barátnőmre, aki kis késéssel reagált. Állta a tekintetem, miközben ülő helyzetbe tornázta magát, és nagy sokára megszólalt:
 - Te tudtad? - kérdezte halálos komolysággal.
Csak ráztam a fejem, mire mindketten szélesen elmosolyodtunk és egymás képébe vigyorogva, szótlanul dolgoztuk fel az elmúlt perceket. Részemről a sok hangtalan "wíí" és "ez tiszta jó" és "wáá" után megint Julie szólalt meg.
 - Szerinted most mi lesz? - kérdezte. Persze, hogy félt lemenni. Én is paráztam volna egy kicsit a helyében, de az én feladatom most nem ez volt.
 - Jajj, ne csináld már - löktem egyet a vállán -, megmondjam neked mi lesz? Buli. Tánc. Zene. Hagyd, hogy úgy történjen, ahogy történnie kell.
 - Nem hittem, hogy valaha valami érzelmeset is hallok tőled - húzott Julie.
 - Drágám, a falak mögött egy érző lény lapul - vigyorogtam. - Na, és most mutasd azt a dobozt! - lelkesedtem.
Átnyúlt az éjjeliszekrényéhez és a kezembe helyezte a dobozt. Felnyitottam. Egy nyakláncot rejtett, rajta egy fehér, csillogó köves medállal. Jól van na, nem vagyok szakmabeli, úgyhogy csak annyit sikerült megállapítanom, hogy gyönyörű volt. És pont Julie-hoz illet.
 - Vedd fel - jelentettem ki hirtelen, ellentmondást nem tűrő hangon.
 - Mit mondasz? - meresztette a szemét rémülten a barátnőm.
 - Na jó - néztem rá komolyan. - Akarod ezt az egészet Adammel vagy sem?
 - Persze, hogy szeretném, de...
Feltartottam az ujjam, és félbeszakítottam:
 - Nem kell mindent túlkomplikálni. Vedd fel, ezzel mintegy visszajelzést küldesz felé, hogy közeledhet. Szegény srác, ahogy ismerem, kéztördelve várja még mindig, hogy reagálj valamit - néztem rá, és nagyon reméltem, hogy meggyőztem.
 - Igazad van - bólintott félszegen, majd hozzátette:
 - Ezt viszont leveszem - mutatott a kis koronára, majd rádobta az ágyra -, csak mert már soknak érzem...
Megértően bólogattam: Julie-nak nagyon jó ízlése van, sohase viszi túlzásba az ékszert, a sminket vagy bármi mást. Az öltözködése is mindig szolid, de vidám.
Felcsatolta a nyakláncot a tükör előtt, majd felém fordult és kérdőn nézett rám. Csak ugyanazt tudtam tenni, mint pár perccel ezelőtt. Elvigyorodtam és feltartottam a hüvelykujjam. Erre Julie egy visítást követően nekem esett, amit egy ölelésnek kellett volna betudnom. Mindegy, jó volt ez így.
 - Gyere - bontakoztam ki az ölelésből -, már nagyon várhatják a születésnapost.
Kézen fogtam Julie-t és magam után húztam, ki a kertbe.
 - Figyelem emberek - üvöltöttem túl a zenét -, megjött a szülinapos!
Az emberek sikongattak és tapsoltak. Egy jól irányzott lökéssel Julie már bent is volt a tömegben, ahol reményeim szerint majd megtalálják egymást Adammel. És én is csatlakoztam a táncolókhoz. Végigtáncoltam egy számot, majd hirtelen szembetaláltam magam Jackkel.
 - Mizu, Merci? - vigyorgott rám, majd elkapta a kezem és megpörgetett a tengelyem körül párszor én meg folyamatosan nevettem. Mindig is bírtam Jacket, azok közé az emberek közé tartozott, akivel könnyen meg lehet találni a közös hangot és bármiről lehet beszélgetni.
 - Egy parányit szédülök - fogtam a fejem, mire megállított és aggodalmas pillantást vetett felém.
 - Minden okés?
 - Persze, rendben vagyok - próbáltam mosolyogni, de nem igazán jött össze. - Iszom valamit, attól jobb lesz - majd látva Jack aggodalmas arcát, ténylegesen elmosolyodtam és kioldalaztam a táncolók tömegéből.
Miközben töltöttem magamnak egy pohár vizet (amit egy örökkévalóság volt megtalálni a sok üdítő, koktél és alkoholmentes sör között), tekintetemmel megkerestem Julie-t. Jóleső érzés töltött el, amikor láttam, hogy Adammel táncol.
Nem sokat gondolkoztam még azon, hogy mi lesz, ha ezek itt ketten összejönnek. Nyilván kell nekik idő, ahogy őket - a két szerencsétlent - ismerem, de ahogy elnéztem őket, úgy éreztem, nincs olyan probléma, amit ne lennének képesek megoldani.
Hirtelen egy kéz fogta meg a vállamat. Megfordultam, hogy lássam is az illetőt és egyenesen szembe találtam magam egy mellkassal. Ahogy feljebb emeltem a fejem, a tekintetem összetalálkozott egy nagyon ismerős és történetesen barátságosan néző barna szempárral. Elképedéssel vegyes izgalommal szólaltam meg:
 - Leo?

Sikerült, ahogy sikerült, én nagyon élveztem ismét az írást. Várom a véleményeiteket! Ha bármi kérdésetek van, akkor továbbra is megtaláltok a katlyn.blogger@gmail.com email-címemen.
Egy héten belülre ígérhetem a harmadik fejezetet. :)
Addig is dream big and never stop mindenkinek.
xxx, Kate Lynn

Első fejezet

Hi. :)
Igen, elérkezett a pillanat, amikor meghoztam az első fejezetet. Már az első pillanattól imádtam ezt csinálni, úgyhogy nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek.
A szereplőgárda háttértörténeteiben történt pár változás (leginkább a Sail fiúknál) és kibővült Daniellel, Merci bátyjával. Miközben írtam rájöttem, hogy őt nem hagyhatom ki a történetből.
A rövid ízelítőből egy izgalmas történetre számíthattok. Az első pár fejezet arról fog szólni, hogy megismerjétek, megszeressétek az egyes szereplőket. Tekintsétek úgy, mintha egy könyvet olvasnátok. De persze ezek a "bevezető" részek sem lesznek unalmasak, sőt.! A várható bűnügy mellett a szerelem, a barátság és a házibulik sem maradhatnak el.
Jó olvasást kívánok.!


Éles fény hatolt a szemhéjam alá. Kinyitottam a szemem, majd gyorsan vissza is csuktam, mert azt hittem, menten megvakulok a szobám ablakán beáradó napfénytől. Elszámoltam magamban tízig, aztán újra megpróbálkoztam, ezúttal működött.

Felkönyököltem az ágyamban és az éjjeliszekrényen pihenő telefonom után nyúltam. Minden életkedv nélkül vettem tudomásul, hogy még csak hat óra van. Fáradtan dőltem vissza a párnára.

Nekem megadatott, hogy két utcányira lakom az iskolától, és a barátaimtól sem sokkal többre. Erre tessék, pont én vagyok koránkelős. Tipikus.
Nem lévén más ötletem, a plafont bámultam, majd miután eluntam, körbepillantottam jól ismert apró szobámon. Az ágyam mellett az éjjeliszekrény, a mellé bezsúfolt könyvespolcok, az ággyal szemben álló ruhásszekrény és az íróasztal tették ki szerény szobám bútorzatát. A fehér falakból alig látszott ki valami, mindent elfoglaltak a képek, poszterek, a Ne felejtsd el! post it-ek és a különböző idézetek, amiket jónak láttam felfirkantani és meghagyni az örökkévalóságnak.

Miután sikerült rávennem magam, hogy felkeljek, elsétáltam a polcokig és bekapcsoltam a rádiót, aminek csoda, hogy jutott hely a temérdek könyv mellett.
Reggelente mindenhol megy a duma a rádióban, úgyhogy beraktam egy CD-t, hogy az szóljon, amit én szeretnék. Elindult a Fall Out Boy egyik hosszú című száma (My Songs Know What You Did In The Dark). Ami a zenei ízlésemet illeti, mindenevő vagyok, mondhatni, minden dalt szeretek, amire lehet táncolni, bulizni.
Feltekertem maxra a hangerőt, a bátyám ma hajnalban vánszoroghatott haza egy buliból kiütve, egy hamar nem kel fel az biztos. És ahogy ismerem, ma biztosan mulaszt. A szüleim most éppen Brazíliában vannak, azt hiszem. Néha már nem is tudom követni, hogy merre utaznak.
Mivel az idő bővében voltam, elidőztem a ruhásszekrény előtt. Pár hete kezdődött az iskola, még rendesen benne voltunk a vénasszonyok nyarában. Kiválasztottam egy világosabb színű csőfarmert, egy ujjatlan piros pólót, rajta fehér felirat: HAPPINESS. Szeretem ezt a pólót, mert bő és eltakarja a (szerintem) széles csípőmet. Optimistának tartom magam, de a csípőmmel sose tudtam kibékülni. Majd máskor.
Éppen azon filóztam, hogy milyen legyen a hajam, amikor váltott a zene és megszólalt a Salute a Little Mixtől és kénytelen voltam engedni a csábításnak: elkezdtem táncolni valami hipp-hopp és aerobic keveréket. Közben persze teljes erőből tátogtam a szöveget, tekintve, hogy nem tudok szépen énekelni, viszont a ritmusérzékem a helyén van.
Mikor a szám véget ért, a szekrény előtt álltam és idiótán vigyorogtam a tükörképemre, ami a szekrényajtóra szerelt tükörből nézett vissza rám hatalmas zöld szemével. Mindig is világos volt számomra, hogy a tánc az életem. Feldobódok tőle.
Végül úgy döntöttem, hogy a hagyom a hajam úgy, ahogy van, úgyse tudnék nagyon mit kezdeni szőke, csigákba göndörödő tincseimmel.
Elindultam azzal a feltett szándékkal, hogy megreggelizem, amikor szembejött velem a konyhába vezető folyosón a bátyám. Nem tudom, milyen géneket örökölt, de csak a fáradtság látszott rajta, másnaposnak még sose láttam, pedig elég egyértelmű volt, hogy az éjszaka nem volt józan.
 - Hát te? - kérdeztem meglepetten.
 - Jöttem inni egy pohár vizet - válaszolta. - Megtennéd, hogy lehalkítod a rádiót? Így lehetetlenség visszaaludni - és megengedett egy kisebb ásítást.
 - Mielőtt elindulnék kikapcsolom - ígértem.
 - Jó - azzal elbattyogott a szobája felé.
 - Dan, mi van Lucie-val? - szóltam utána. Lucie, Dan legújabb barátnője, pár hete jöttek össze. Intelligens lány, végre sikerült a drága bátyámnak valami normális lányt találnia. Tegnap együtt mentek el buliba, reméltem, vissza is együtt jönnek.
 - Alszik - válaszolta tömören -, és én is csatlakoznék hozzá, ha megengeded.
Kinyitotta a szobája ajtaját, majd halkan becsukta maga mögött. Még hallottam, ahogy lehuppan az ágyára.
Halványan elmosolyodtam. Én tényleg bírom Lucie-t.
A konyhában magamba nyomtam egy tál müzlit és mivel még mindig rengeteg időm volt, visszamentem a szobámba (lehalkítottam a rádiót) és kifestettem a körmeimet élénk pirosra. Ezzel sikerült elütnöm az időmet olyan szinten, hogy mire készen lettem, már késésben is voltam.
De nem az iskolából. Péntekenként csak kilencre kell menni, mert nincs első óránk. Viszont Adam áthívott magához, hogy egyeztessünk, ki mit vesz Julie-nak a születésnapjára. Kicsit elcsúsztunk, ugyanis a házibuli, ahol első számú meghívottakként szerepelünk, ma lesz.

Úgyhogy felkaptam egy farmerdzsekit (mégiscsak reggel van, akkor meg hűvösebb van, nem?), átdobtam a vállamon a fehér válltáskám, felvettem a fehér tornacipőm és már otthon se voltam.
Bedugtam a fülembe a fülhallgatót és zenét hallgattam. Adamék jó tízpercnyi sétára laktak. Belélegeztem a friss őszi levegőt és a zene ritmusára gyalogoltam. Néha beiktattam egy-két pörgést-forgást. Ezért jó, ha az ember faluban lakik - ilyenkor a felnőttek már rég elmentek munkába, a tanítás pedig öt perce kezdődött -, mert csak elvétve találkozik emberekkel és úgy csinál hülyét magából, ahogy akar.
Megálltam Adamék kertkapuja előtt és csengettem. Összehúztam magamon a dzsekim, átfagytam a szélben, mire ideértem. Kellett volna pulcsi is. Most már mindegy.
Berregés jelezte, hogy Adam nyomja a nyitógombot, én meg gyorsan benyomtam a kaput.
Adam nyitott ajtót.
 - Merci - mosolyodott el.
 - Szia - öleltem meg. Ehhez a mutatványhoz lábujjhegyre kellett állnom.
 - Nocsak, nem nőttél egy centit se - vigyorgott. - Gyere be - tárta szélesre az ajtót.
 - Még mindig nem vagy vicces - mentem el mellette, egyenes be a házba.
Tavaly nyáron Adam nőtt vagy húsz centit és azóta pár naponta megjegyzi, hogy milyen alacsony vagyok. Na, köszi. Előtte is ugyanilyen alacsony voltam, a különbség annyi, hogy akkor még ő is. Most, hogy normális magassága lett, hirtelen feltűnt neki, hogy van, akinek ez nem adatott meg.
 - Ne morcoskodj - jött utánam, de hallottam a hangján, hogy mosolyog.
Levágtam az iskolatáskám a konyhaasztalra és átsétáltam a nappaliba. Kényelmesen elnyúltam a nagy kanapéjukon, ő pedig leült egy fotelbe és felrakta a lábát a dohányzóasztalra.
 - Kérsz valamit? - kérdezte.
 - Nem köszi, de ha kérnék, akkor is magamnak kéne hoznom, nemde? - vontam fel a szemöldököm.
 - Sértés kérem, hogy így lenéznek - röhögött és én is megmosolyogtam.
Szeretem Adam társaságát. Sokan különcnek hiszik, pedig ő az egyik legjobb ember, akit ismerek. A romantikus irodalmat olvasó énem ezt egyszer közölte is vele. Kiröhögött rendesen, én meg persze rögtön tök pipa lettem, mire megölelgetett, meg is nyugodtam azonnal.
 - Támadt egy remek ötletem, amit nem nyúlhatsz le, mert egyszerűen zseniális - vágtam bele, és meggyőzően vigyorogtam hozzá.
 - Mesélj, mert kilyukad az oldalam a kíváncsiságtól - forgatta a szemeit, mint mindig, amikor valamilyen zseniális terv ötlött a fejembe.
 - Készülj fel, mert... - tartottam egy apró hatásszünetet - ...egy kiscicát fog kapni!
Adam értetlenül nézett rám, úgyhogy kifejtettem.
 - Amikor a legutóbbi szünetben leutazott a nagynénjéhez vidékre, mesélte, hogy milyen aranyos cicái voltak a nénikéének. Teljesen odavolt értük. Te erről nem is hallottál? - értetlenkedtem.
Csak a fejét rázta.
 - A lényeg, hogy már felhívtam Julie anyukáját, és azt mondta, hogy őt nem zavarná, szóval... Mi van? - döbbentem le az arckifejezésén.
 - Semmi - rázta a fejét megint -, csak most történt meg először, hogy a zseniális ötleted tényleg zseniális - tört ki belőle a nevetés.
Gondolkodás nélkül kihúztam a fejem alól a párnát és hozzávágtam. Adam tovább nevetett és én is egészen addig vele nevettem, míg a fejem a kemény karfán nem koppant. Ezen Adam még inkább nevetett, úgy, hogy a könnye is kicsordult.
 - Hé, ne röhögj, inkább add ide azt a párnát - követeltem, miközben felültem és a fejem masszíroztam ott, ahol bevágtam.
 - Majd, ha szépen kéred - vágta rá.
 - Azt várhatod - felpattantam a kanapéról és egyenesen rávetettem magam, hogy visszaszerezzem a párnát. A tervem sajnos kudarcba fulladt, mert Adam ismerte a gyenge pontjaim, és azonnal el kezdett csikizni, mire hangosan felvisítottam.
A nappaliba nyíló lépcső tetején megjelent egy csupasz láb, majd egy hozzá tartozó lábszár, egy alsógatya és egy izmos felsőtest. Leálltam a párna megszerzéséért folytatott küzdelemmel és némán bámultam. Végül előkerült a testhez tartozó fej is. Egy kócos, barna hajú fiú állt a lépcső aljában. Kihagyott egyet a szívem. Aztán a srác megszólalt:
 - Egy pöppet hangosak vagytok, nem gondoljátok? - dörzsölt egyet a szemén. - És ha már itt vagyunk, be is mutathatnál a barátnődnek - nézett a szemembe. Abban a pillanatban átcikázott a testemen valami, mint egy villám. A szívem nagyot dobbant, ahogy visszanéztem a barna szemeibe. Aztán leesett, amit mondott.
 - Nem vagyok a barátnője - ráztam a fejem.
 - Mondhatom, szép kis lányt sikerült felszedned öcsi, rögtön letagad, amint meglát engem - vigyorodott el kajánul a srác.
 - Rettentő humoros vagy, mint mindig - forgatta a szemét Adam. - Leo, bemutatom Mercit, aki nem a barátnőm. Merci, ő itt Leo, a bátyám.
Csendben meredtem Adamre. Általános iskolás korunk óta barátok vagyunk. Ha lenne bátyja, arról tudnék. Mégis bármennyire hihetetlennek tűnt, láttam köztük a hasonlóságot. Adamnak is ugyanolyan barna szeme és kikerekedett arca volt, mint Leonak. Bár még csak pár perce ismertem, sejtettem, hogy Leoban is megvan az a csepnyi arroganciával hintett humor, amit Adamben annyira szeretek.
 - De akkor hogy lehet az, hogy mi még nem találkoztunk? - tettem fel a kérdést, ami a legegyszerűbbnek tűnt.
 - Leo, amikor mi elkezdtük az általános kiköltözött a nagyszüleinkhez külföldre - magyarázta Adam. - Már akkor tudta, hogy érdeklik a nyelvek és azt, hogy még képes anyanyelven elsajátítani a spanyolt. A szüleink nagy nehezen belementek. Leo úgy tervezte, hogy kint fog érettségizni és csak aztán jön haza, de rögtön jött haza, amikor megtudta, hogy anyu... - összeszorította a száját és inkább nem fejezte be. Leo arca is eltorzult.
Súlyos csend nehezedett a szobára.
A vakáció kezdete előtt pár héttel Adam mamájánál rákot diagnosztizáltak. Késői fázisban, ahonnan már gyógyíthatatlannak bizonyult. Ott voltam Adammal, amikor azt mondták, hogy már csak pár hetük van hátra. Adam, a két húga és az apjuk végig az anyukájával volt. Akkor miért nem volt ott Leo? A düh egy parányi szikrája meglobbant bennem, de aztán megláttam Leo arcát. A hírt követően a harmadik napon az édesanyja meghalt.
A nyaram arra ment rá, hogy Adamat vigasztaljam. Aztán, amikor kifogytam a szavakból más taktikára váltottam és megpróbáltam felvidítani, vagy legalább lekötni. Az apjára nem számíthatott, teljesen beletemetkezett a munkájába. Segítettem neki minden nap a húgainak reggelit, ebédet, vacsorát készíteni. Julie is jött mindig, amikor éppen nem a saját öccsét kellett pesztrálnia. (Egyszer megpróbáltuk azt, hogy elhozta az öccsét, gondolván, hogy majd ellesznek Sammel és Tamara-val - nem lett jó vége.) Beraktuk a mosást, vasaltam. Néha takarítottunk. Napról napra egyre jobb lett. Napról napra egyre inkább kaptam vissza a régi Adamat.
 - Gyere Merci, elkésünk a suliból - törte meg a csendet Adam.
Kikászálódtam Adam öléből. Leo átsétált a nappalin és leheveredett a kanapéra. Már Adam is talpon volt, amikor megszólalt:
 - Samnak és Tamnak nem kéne veletek mennie? - érdeklődött .- Nekik is nyolckor kezdődik az általános, nem? - nézett ránk kérdőn.
Adam csak a fejét csóválta.
 - Leo, kilenc óra van, a lányok már rég a suliban. Nem mellesleg neked sem ártana átállnod az itteni időre, mert a jövő hetet már nem lóghatod el.
 - Jó, persze - nyúlt a távirányító után Leo.
 - Na csá, mi léptünk - köszönt el Adam és elindult a bejárati ajtó felé.
 - Szia - köszöntem el én is. Leo nem nézett felém, csak intett, majd bekapcsolta a tévét. Egy pillanatig elidőztem az arcán, majd sarkon fordultam, felkaptam a táskám az asztalról és követtem Adamet az utcára.

Ha tetszett az első fejezet (vagy nem), véleményeteket leírhatjátok kommentben. Minden kritikát jó szívvel fogadok. Ha bármi kérdésetek van, akkor megtaláltok a katlyn.blogger@gmail.com email-címemen.

Hamarosan hozom a második fejezetet. :)

xxx, Kate Lynn