Első fejezet

Hi. :)
Igen, elérkezett a pillanat, amikor meghoztam az első fejezetet. Már az első pillanattól imádtam ezt csinálni, úgyhogy nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek.
A szereplőgárda háttértörténeteiben történt pár változás (leginkább a Sail fiúknál) és kibővült Daniellel, Merci bátyjával. Miközben írtam rájöttem, hogy őt nem hagyhatom ki a történetből.
A rövid ízelítőből egy izgalmas történetre számíthattok. Az első pár fejezet arról fog szólni, hogy megismerjétek, megszeressétek az egyes szereplőket. Tekintsétek úgy, mintha egy könyvet olvasnátok. De persze ezek a "bevezető" részek sem lesznek unalmasak, sőt.! A várható bűnügy mellett a szerelem, a barátság és a házibulik sem maradhatnak el.
Jó olvasást kívánok.!


Éles fény hatolt a szemhéjam alá. Kinyitottam a szemem, majd gyorsan vissza is csuktam, mert azt hittem, menten megvakulok a szobám ablakán beáradó napfénytől. Elszámoltam magamban tízig, aztán újra megpróbálkoztam, ezúttal működött.

Felkönyököltem az ágyamban és az éjjeliszekrényen pihenő telefonom után nyúltam. Minden életkedv nélkül vettem tudomásul, hogy még csak hat óra van. Fáradtan dőltem vissza a párnára.

Nekem megadatott, hogy két utcányira lakom az iskolától, és a barátaimtól sem sokkal többre. Erre tessék, pont én vagyok koránkelős. Tipikus.
Nem lévén más ötletem, a plafont bámultam, majd miután eluntam, körbepillantottam jól ismert apró szobámon. Az ágyam mellett az éjjeliszekrény, a mellé bezsúfolt könyvespolcok, az ággyal szemben álló ruhásszekrény és az íróasztal tették ki szerény szobám bútorzatát. A fehér falakból alig látszott ki valami, mindent elfoglaltak a képek, poszterek, a Ne felejtsd el! post it-ek és a különböző idézetek, amiket jónak láttam felfirkantani és meghagyni az örökkévalóságnak.

Miután sikerült rávennem magam, hogy felkeljek, elsétáltam a polcokig és bekapcsoltam a rádiót, aminek csoda, hogy jutott hely a temérdek könyv mellett.
Reggelente mindenhol megy a duma a rádióban, úgyhogy beraktam egy CD-t, hogy az szóljon, amit én szeretnék. Elindult a Fall Out Boy egyik hosszú című száma (My Songs Know What You Did In The Dark). Ami a zenei ízlésemet illeti, mindenevő vagyok, mondhatni, minden dalt szeretek, amire lehet táncolni, bulizni.
Feltekertem maxra a hangerőt, a bátyám ma hajnalban vánszoroghatott haza egy buliból kiütve, egy hamar nem kel fel az biztos. És ahogy ismerem, ma biztosan mulaszt. A szüleim most éppen Brazíliában vannak, azt hiszem. Néha már nem is tudom követni, hogy merre utaznak.
Mivel az idő bővében voltam, elidőztem a ruhásszekrény előtt. Pár hete kezdődött az iskola, még rendesen benne voltunk a vénasszonyok nyarában. Kiválasztottam egy világosabb színű csőfarmert, egy ujjatlan piros pólót, rajta fehér felirat: HAPPINESS. Szeretem ezt a pólót, mert bő és eltakarja a (szerintem) széles csípőmet. Optimistának tartom magam, de a csípőmmel sose tudtam kibékülni. Majd máskor.
Éppen azon filóztam, hogy milyen legyen a hajam, amikor váltott a zene és megszólalt a Salute a Little Mixtől és kénytelen voltam engedni a csábításnak: elkezdtem táncolni valami hipp-hopp és aerobic keveréket. Közben persze teljes erőből tátogtam a szöveget, tekintve, hogy nem tudok szépen énekelni, viszont a ritmusérzékem a helyén van.
Mikor a szám véget ért, a szekrény előtt álltam és idiótán vigyorogtam a tükörképemre, ami a szekrényajtóra szerelt tükörből nézett vissza rám hatalmas zöld szemével. Mindig is világos volt számomra, hogy a tánc az életem. Feldobódok tőle.
Végül úgy döntöttem, hogy a hagyom a hajam úgy, ahogy van, úgyse tudnék nagyon mit kezdeni szőke, csigákba göndörödő tincseimmel.
Elindultam azzal a feltett szándékkal, hogy megreggelizem, amikor szembejött velem a konyhába vezető folyosón a bátyám. Nem tudom, milyen géneket örökölt, de csak a fáradtság látszott rajta, másnaposnak még sose láttam, pedig elég egyértelmű volt, hogy az éjszaka nem volt józan.
 - Hát te? - kérdeztem meglepetten.
 - Jöttem inni egy pohár vizet - válaszolta. - Megtennéd, hogy lehalkítod a rádiót? Így lehetetlenség visszaaludni - és megengedett egy kisebb ásítást.
 - Mielőtt elindulnék kikapcsolom - ígértem.
 - Jó - azzal elbattyogott a szobája felé.
 - Dan, mi van Lucie-val? - szóltam utána. Lucie, Dan legújabb barátnője, pár hete jöttek össze. Intelligens lány, végre sikerült a drága bátyámnak valami normális lányt találnia. Tegnap együtt mentek el buliba, reméltem, vissza is együtt jönnek.
 - Alszik - válaszolta tömören -, és én is csatlakoznék hozzá, ha megengeded.
Kinyitotta a szobája ajtaját, majd halkan becsukta maga mögött. Még hallottam, ahogy lehuppan az ágyára.
Halványan elmosolyodtam. Én tényleg bírom Lucie-t.
A konyhában magamba nyomtam egy tál müzlit és mivel még mindig rengeteg időm volt, visszamentem a szobámba (lehalkítottam a rádiót) és kifestettem a körmeimet élénk pirosra. Ezzel sikerült elütnöm az időmet olyan szinten, hogy mire készen lettem, már késésben is voltam.
De nem az iskolából. Péntekenként csak kilencre kell menni, mert nincs első óránk. Viszont Adam áthívott magához, hogy egyeztessünk, ki mit vesz Julie-nak a születésnapjára. Kicsit elcsúsztunk, ugyanis a házibuli, ahol első számú meghívottakként szerepelünk, ma lesz.

Úgyhogy felkaptam egy farmerdzsekit (mégiscsak reggel van, akkor meg hűvösebb van, nem?), átdobtam a vállamon a fehér válltáskám, felvettem a fehér tornacipőm és már otthon se voltam.
Bedugtam a fülembe a fülhallgatót és zenét hallgattam. Adamék jó tízpercnyi sétára laktak. Belélegeztem a friss őszi levegőt és a zene ritmusára gyalogoltam. Néha beiktattam egy-két pörgést-forgást. Ezért jó, ha az ember faluban lakik - ilyenkor a felnőttek már rég elmentek munkába, a tanítás pedig öt perce kezdődött -, mert csak elvétve találkozik emberekkel és úgy csinál hülyét magából, ahogy akar.
Megálltam Adamék kertkapuja előtt és csengettem. Összehúztam magamon a dzsekim, átfagytam a szélben, mire ideértem. Kellett volna pulcsi is. Most már mindegy.
Berregés jelezte, hogy Adam nyomja a nyitógombot, én meg gyorsan benyomtam a kaput.
Adam nyitott ajtót.
 - Merci - mosolyodott el.
 - Szia - öleltem meg. Ehhez a mutatványhoz lábujjhegyre kellett állnom.
 - Nocsak, nem nőttél egy centit se - vigyorgott. - Gyere be - tárta szélesre az ajtót.
 - Még mindig nem vagy vicces - mentem el mellette, egyenes be a házba.
Tavaly nyáron Adam nőtt vagy húsz centit és azóta pár naponta megjegyzi, hogy milyen alacsony vagyok. Na, köszi. Előtte is ugyanilyen alacsony voltam, a különbség annyi, hogy akkor még ő is. Most, hogy normális magassága lett, hirtelen feltűnt neki, hogy van, akinek ez nem adatott meg.
 - Ne morcoskodj - jött utánam, de hallottam a hangján, hogy mosolyog.
Levágtam az iskolatáskám a konyhaasztalra és átsétáltam a nappaliba. Kényelmesen elnyúltam a nagy kanapéjukon, ő pedig leült egy fotelbe és felrakta a lábát a dohányzóasztalra.
 - Kérsz valamit? - kérdezte.
 - Nem köszi, de ha kérnék, akkor is magamnak kéne hoznom, nemde? - vontam fel a szemöldököm.
 - Sértés kérem, hogy így lenéznek - röhögött és én is megmosolyogtam.
Szeretem Adam társaságát. Sokan különcnek hiszik, pedig ő az egyik legjobb ember, akit ismerek. A romantikus irodalmat olvasó énem ezt egyszer közölte is vele. Kiröhögött rendesen, én meg persze rögtön tök pipa lettem, mire megölelgetett, meg is nyugodtam azonnal.
 - Támadt egy remek ötletem, amit nem nyúlhatsz le, mert egyszerűen zseniális - vágtam bele, és meggyőzően vigyorogtam hozzá.
 - Mesélj, mert kilyukad az oldalam a kíváncsiságtól - forgatta a szemeit, mint mindig, amikor valamilyen zseniális terv ötlött a fejembe.
 - Készülj fel, mert... - tartottam egy apró hatásszünetet - ...egy kiscicát fog kapni!
Adam értetlenül nézett rám, úgyhogy kifejtettem.
 - Amikor a legutóbbi szünetben leutazott a nagynénjéhez vidékre, mesélte, hogy milyen aranyos cicái voltak a nénikéének. Teljesen odavolt értük. Te erről nem is hallottál? - értetlenkedtem.
Csak a fejét rázta.
 - A lényeg, hogy már felhívtam Julie anyukáját, és azt mondta, hogy őt nem zavarná, szóval... Mi van? - döbbentem le az arckifejezésén.
 - Semmi - rázta a fejét megint -, csak most történt meg először, hogy a zseniális ötleted tényleg zseniális - tört ki belőle a nevetés.
Gondolkodás nélkül kihúztam a fejem alól a párnát és hozzávágtam. Adam tovább nevetett és én is egészen addig vele nevettem, míg a fejem a kemény karfán nem koppant. Ezen Adam még inkább nevetett, úgy, hogy a könnye is kicsordult.
 - Hé, ne röhögj, inkább add ide azt a párnát - követeltem, miközben felültem és a fejem masszíroztam ott, ahol bevágtam.
 - Majd, ha szépen kéred - vágta rá.
 - Azt várhatod - felpattantam a kanapéról és egyenesen rávetettem magam, hogy visszaszerezzem a párnát. A tervem sajnos kudarcba fulladt, mert Adam ismerte a gyenge pontjaim, és azonnal el kezdett csikizni, mire hangosan felvisítottam.
A nappaliba nyíló lépcső tetején megjelent egy csupasz láb, majd egy hozzá tartozó lábszár, egy alsógatya és egy izmos felsőtest. Leálltam a párna megszerzéséért folytatott küzdelemmel és némán bámultam. Végül előkerült a testhez tartozó fej is. Egy kócos, barna hajú fiú állt a lépcső aljában. Kihagyott egyet a szívem. Aztán a srác megszólalt:
 - Egy pöppet hangosak vagytok, nem gondoljátok? - dörzsölt egyet a szemén. - És ha már itt vagyunk, be is mutathatnál a barátnődnek - nézett a szemembe. Abban a pillanatban átcikázott a testemen valami, mint egy villám. A szívem nagyot dobbant, ahogy visszanéztem a barna szemeibe. Aztán leesett, amit mondott.
 - Nem vagyok a barátnője - ráztam a fejem.
 - Mondhatom, szép kis lányt sikerült felszedned öcsi, rögtön letagad, amint meglát engem - vigyorodott el kajánul a srác.
 - Rettentő humoros vagy, mint mindig - forgatta a szemét Adam. - Leo, bemutatom Mercit, aki nem a barátnőm. Merci, ő itt Leo, a bátyám.
Csendben meredtem Adamre. Általános iskolás korunk óta barátok vagyunk. Ha lenne bátyja, arról tudnék. Mégis bármennyire hihetetlennek tűnt, láttam köztük a hasonlóságot. Adamnak is ugyanolyan barna szeme és kikerekedett arca volt, mint Leonak. Bár még csak pár perce ismertem, sejtettem, hogy Leoban is megvan az a csepnyi arroganciával hintett humor, amit Adamben annyira szeretek.
 - De akkor hogy lehet az, hogy mi még nem találkoztunk? - tettem fel a kérdést, ami a legegyszerűbbnek tűnt.
 - Leo, amikor mi elkezdtük az általános kiköltözött a nagyszüleinkhez külföldre - magyarázta Adam. - Már akkor tudta, hogy érdeklik a nyelvek és azt, hogy még képes anyanyelven elsajátítani a spanyolt. A szüleink nagy nehezen belementek. Leo úgy tervezte, hogy kint fog érettségizni és csak aztán jön haza, de rögtön jött haza, amikor megtudta, hogy anyu... - összeszorította a száját és inkább nem fejezte be. Leo arca is eltorzult.
Súlyos csend nehezedett a szobára.
A vakáció kezdete előtt pár héttel Adam mamájánál rákot diagnosztizáltak. Késői fázisban, ahonnan már gyógyíthatatlannak bizonyult. Ott voltam Adammal, amikor azt mondták, hogy már csak pár hetük van hátra. Adam, a két húga és az apjuk végig az anyukájával volt. Akkor miért nem volt ott Leo? A düh egy parányi szikrája meglobbant bennem, de aztán megláttam Leo arcát. A hírt követően a harmadik napon az édesanyja meghalt.
A nyaram arra ment rá, hogy Adamat vigasztaljam. Aztán, amikor kifogytam a szavakból más taktikára váltottam és megpróbáltam felvidítani, vagy legalább lekötni. Az apjára nem számíthatott, teljesen beletemetkezett a munkájába. Segítettem neki minden nap a húgainak reggelit, ebédet, vacsorát készíteni. Julie is jött mindig, amikor éppen nem a saját öccsét kellett pesztrálnia. (Egyszer megpróbáltuk azt, hogy elhozta az öccsét, gondolván, hogy majd ellesznek Sammel és Tamara-val - nem lett jó vége.) Beraktuk a mosást, vasaltam. Néha takarítottunk. Napról napra egyre jobb lett. Napról napra egyre inkább kaptam vissza a régi Adamat.
 - Gyere Merci, elkésünk a suliból - törte meg a csendet Adam.
Kikászálódtam Adam öléből. Leo átsétált a nappalin és leheveredett a kanapéra. Már Adam is talpon volt, amikor megszólalt:
 - Samnak és Tamnak nem kéne veletek mennie? - érdeklődött .- Nekik is nyolckor kezdődik az általános, nem? - nézett ránk kérdőn.
Adam csak a fejét csóválta.
 - Leo, kilenc óra van, a lányok már rég a suliban. Nem mellesleg neked sem ártana átállnod az itteni időre, mert a jövő hetet már nem lóghatod el.
 - Jó, persze - nyúlt a távirányító után Leo.
 - Na csá, mi léptünk - köszönt el Adam és elindult a bejárati ajtó felé.
 - Szia - köszöntem el én is. Leo nem nézett felém, csak intett, majd bekapcsolta a tévét. Egy pillanatig elidőztem az arcán, majd sarkon fordultam, felkaptam a táskám az asztalról és követtem Adamet az utcára.

Ha tetszett az első fejezet (vagy nem), véleményeteket leírhatjátok kommentben. Minden kritikát jó szívvel fogadok. Ha bármi kérdésetek van, akkor megtaláltok a katlyn.blogger@gmail.com email-címemen.

Hamarosan hozom a második fejezetet. :)

xxx, Kate Lynn