Második fejezet

Hi. :)
A pozitív visszajelzéseken (amiket ezúton is nagyon köszönök) felbuzdulva, nekiláttam, hogy megírjam a második fejezetet. Még mindig tartom magam a "mostismerkedünkaszereplőkkel" elvemhez. :)
Hatalmas bocsánatkéréssel tartozom, hogy csak most tudtam hozni, remélem megértetek, mert sokat kellett tanulnom így, az utolsó hetekben.
Jó olvasást.!


Becsaptam magam mögött a bejárati ajtónkat. Lerúgtam a lábamról a tornacipőmet, felakasztottam a fogasra a farmerdzsekim miközben a kezemben tartott dobozzal ügyetlenkedtem, ahonnan néha kiszűrődött egy-egy tétova nyávogás.
A suliban viszonylag eseménytelen napunk volt, ha leszámítom Daisy Whitelow huszonhárom perces felelését kémián. Szünetekben Julie-val tervezgettük a ma délutánra szervezett házi bulit. Végigvettük legalább háromszor a várható vendégeket, az ételeket és italokat, a zenéket és minden egyebet. Utolsó óra után annak a biztos reményében búcsúztam el a barátnőmtől, hogy mindenre gondoltunk és ha nem is, akkor is bulizunk egy hatalmasat.
Még mielőtt hazafelé vettem volna az irányt, beugrottam a helyi állatkereskedésbe. Minden simán ment. Persze több időt töltöttem ott, mint elterveztem, de kellett idő, míg kiválasztom a legtündéribbet az összes nyávogó, apró jószág közül. Sajnos kénytelen voltam hezitálni, mert egyikbe se szerettem bele első látásra, de sok simogatás, tapogatás, kézről-kézre adogatás után sikerült kinyögnöm, hogy melyiket is szeretném. Elégedetten távoztam a boltból, annak ellenére, hogy olyan rémképek tolakodtak be a fejembe, hogy az eladónők megkönnyebbülnek és hálát adnak az égnek, hogy végre elmentem. Nem hagyott nyugodni ez a gondolat, és egy pillanatra visszanéztem. A rémkép valóságba fordult, de azt hiszem, meg tudok békélni ezzel.
Letettem az konyhapultra a lyukakkal ellátott dobozt, majd kinyitottam a tetejét. Két hatalmas szempár nézett vissza rám.
 - Hát szervusz - cirógattam meg a füle tövét. Beraktam neki egy kis tejet, majd egy "légy jó cica" felszólítással ott is hagytam, mert igen nagy csúszásban voltam.
Felrohantam az emeletre, magamra zártam a fürdőszobaajtót és már kezdtem is a hajmosást. Nem sokkal később már a tükör előtt álltam, körbecsavarva egy törülközővel, a hajamon egy másikkal, a számban pedig egy fogkefével. Fogmosás közben eltűnődtem azon, hogy mit is kéne felvennem, de nem maradt sok időm gondolkozni, amikor megint rádöbbentem, hogy késésben vagyok.
A szekrényem előtt álltam a szobámban vizes hajjal, rajtam egy virágmintás ruhában, amikor csöngettek. Lerohantam ajtót nyitni. Adam állt a küszöbön. Már nyitotta a száját, de nem hagytam szóhoz jutni:
 - Csak adj nekem egyetlen apró percet - nyögtem ki lihegve, majd faképnél hagytam és felrohantam hajat szárítani. Persze azért arra még volt időm, hogy a legalacsonyabb fokozaton szárítsam - ennyire sosem sietek, mert különben az eredmény egy madárfészek a hajam helyén.
Feldobtam egy gyors sminket (szempillaspirál és ajakfény) és bő tizenöt perc múlva újra lent voltam a földszinten, ahol Adam már kényelembe helyezte magát a nappalinkban.
 - Gyere, mert elkésünk - sürgettem. Belebújtam egy fehér balerinába és felnyaláboltam a kis dobozt.
 - Ironikus, hogy pont te mondod - rázta a fejét Adam, majd feltápászkodott.
Kinyitottam az ajtót és tapsoltam is párat a hatás kedvéért. Adam kislisszolt, én meg kulcsra zártam volna az ajtót... ha meg lett volna a kulcsom.
 - Adam, várj! - kiáltottam. - Nincs meg a kulcsom.
Odaszaladtam hozzá, a kezébe nyomtam a macskát tartalmazó dobozt és visszasiettem a házba. Átnéztem az előszobát, a konyhát, majd végül a nappaliban találtam meg a dohányzóasztalon. Még gyorsan vetettem egy pillantást a konyhai órára. Ha minden jól megy, legfeljebb tíz percet késünk. Büszke voltam magamra.
 - Csini vagy, hugi - jegyezte meg Adam miközben sétáltunk és végignézett rajtam.
 - Köszi - virultam, de azért nem álltam meg, hogy hozzá ne tegyem -, de azért még nem vagyok a hugid, mert most éppen te vagy a magasabb.
Adam felvonta a szemöldökét.
 - Éppen? Gondolod, hogy leszel te még magasabb? - vigyorgott.
 - Naná - vágtam rá gondolkodás nélkül, de persze egyikünk se hitte el.
Adamék háza útba esett Julie-ékhoz, és az én logikusan lusta barátom gondolta, hogy nem hozza el a tortát egészen hozzánk majd vissza. Tipikus.
Adammel együtt bementünk és segítettem neki becsomagolni a tortát egy kartonba. Adam eszméletlenül jól süt és főz. Még valamikor mesélte, hogy egyszer egy egész nyarat a nagymamájánál kellett töltenie, és akkor teljesen rákapott, azóta pedig rengeteget gyakorolt és tudom, hogy minden alkotása isteni.
Adam még felszaladt valamiért a szobájába én meg leültem egy székre. Bele se akartam gondolni a reggel történtekbe, és hálát adtam az égnek, hogy Leo nincs itthon, vagy legalábbis nem hajlandó mutatkozni. Még nem tudom, hogy kezeljem a helyzetet, főleg, hogy akárhányszor a gondolataim feléje vándorolnak, mindig eszembe  jutnak azok a szép barna szemek.
 - Indulhatunk? - termett előttem Adam, ezzel félbeszakítva a gondolatmenetem.
Bólintottam beleegyezésképpen. Mindketten felnyaláboltuk az ajándékainkat és folytattuk a sétát Julie-ékhoz.
Julie-éknak, mint szinte mindenkinek a környéken, kertes házuk van. Julie mamája kertész, úgyhogy akárhányszor átmegyek hozzájuk, mindig áldozok annak egy pillanatot, hogy elhűljek a kertjükön.
A megbeszéltek szerint megcsörgettük Julie telefonját, hogy jöjjön ki: az ajándékozást nem a többiek előtt terveztük. Pár perc múlva megjelent Julie a bejárati ajtójukban. Egy fehér habos-babos nyári ruhát viselt, ami tökéletesen kiemelte amúgy is tökéletes alakját. Barna, egyenes haja most loknikban hullott a vállára. Fején kis koronát viselt - ami már szokássá vált a körünkben -, ezzel jelezve, hogy ő az ünnepelt. Szélesen mosolyogva szaladt le hozzánk a lépcsőn.
 - Sziasztok - köszöntött minket és látszott rajta, hogy nagyon örül nekünk. - Már azt hittem elfelejtettetek - és először megölelt engem, majd Adamet. Az ölelés kissé nehézkesen ment az ajándékok miatt, ezért gyorsan felvetettem az ötletet, hogy ajándékozzunk. Adam persze hagyta, hogy én kezdjem.
 - Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogy fogsz reagálni, de azért remélem pozitívan - mosolyogtam rá és átadtam a dobozt.
Melegség töltött el valahol a szívem tájékán, amikor láttam Julie arcát, amint felfogta, hogy mi is van a dobozban. Óvatosan lehelyezte a földre a dobozt cicástól együtt, majd visítva a nyakamba ugrott.
Jól megölelgettem, majd eltoltam magamtól, hogy belenézhessek a szemébe.
 - Örülsz? - hülye kérdés, de soha nem voltam teljesen komplett.
 - Most viccelsz? Persze! - nézett rám csillogó szemekkel, majd újra megölelt.
Apró köhögést hallottam a hátam mögül és bocsánatkérőn néztem Adamre, hogy elfelejtettem: még neki is van ajándéka. Ebből Julie - mint általában - nem vett észre semmit és Adam felé fordult.
 - Nyilván ezt nem tudom überelni, de azért remélem ízleni fog - vonta meg szerényen a vállát és átnyújtotta a tortás dobozt.
 - Köszönöm - ölelte meg Adamet is, majd felnyalábolta a macskát is és elindultunk befelé.
 - Várj - szólt utánunk Adam, illetve inkább Julie után. A mellettem álló Julie megfordult és visszasétált Adamhez. Én ott maradtam, ahol voltam és csendben figyeltem az eseményeket.
 - Még van valami - tette hozzá halkan Adam és előhúzott egy dobozt a farzsebéből. Bár nem láttam Julie arcát, de biztosra vettem, hogy a döbbenet fut át rajta. Szépen lassan mosolyra húzódott a szám, ahogy a barátnőm átvette a dobozt és egy kis teketóriázás után nyomott egy puszit Adam arcára. Sarkon fordult és otthagyva mindkettőnket beviharzott a házba. Még elkaptam egy nekem küldött mosolyt a részéről, amiről pontosan tudtam, hogy mit jelent.
Adam felé fordultam, aki egyik lábáról a másikra állt és kétségbeesett tekintetéből kiolvastam a kérdést. Mivel nem tudtam, hogy pontosan mit mondjak, csak biztatóan elmosolyodtam és feltartottam a hüvelykujjam hozzá.
Adam visszamosolygott és ennyi nekem elég is volt ahhoz, hogy tudjam rendben lesz és hamarosan megtalálja a buli helyszínét, ami nem mellesleg a hátsó kertben volt. Rám viszont várt még egy fontos feladat, úgyhogy faképnél hagytam Adamet, akinek már kezdett visszatérni a szín az arcába, és felrohantam én is a lépcsőn.
Átvágtam Julie-ék előszobáján és csak minden második fokot érintve szaladtam fel az emeletre vezető lépcsőjükön. Kintről beszűrődött a buli zenéje.
Megálltam Julie szobájának ajtaja előtt, kopogtattam két hosszút majd egy rövidet és benyitottam. Julie-t ott találtam elterülve az ágyán, üdvözült mosollyal az arcán. Leültem az ágya szélére és várakozón néztem a legjobb barátnőmre, aki kis késéssel reagált. Állta a tekintetem, miközben ülő helyzetbe tornázta magát, és nagy sokára megszólalt:
 - Te tudtad? - kérdezte halálos komolysággal.
Csak ráztam a fejem, mire mindketten szélesen elmosolyodtunk és egymás képébe vigyorogva, szótlanul dolgoztuk fel az elmúlt perceket. Részemről a sok hangtalan "wíí" és "ez tiszta jó" és "wáá" után megint Julie szólalt meg.
 - Szerinted most mi lesz? - kérdezte. Persze, hogy félt lemenni. Én is paráztam volna egy kicsit a helyében, de az én feladatom most nem ez volt.
 - Jajj, ne csináld már - löktem egyet a vállán -, megmondjam neked mi lesz? Buli. Tánc. Zene. Hagyd, hogy úgy történjen, ahogy történnie kell.
 - Nem hittem, hogy valaha valami érzelmeset is hallok tőled - húzott Julie.
 - Drágám, a falak mögött egy érző lény lapul - vigyorogtam. - Na, és most mutasd azt a dobozt! - lelkesedtem.
Átnyúlt az éjjeliszekrényéhez és a kezembe helyezte a dobozt. Felnyitottam. Egy nyakláncot rejtett, rajta egy fehér, csillogó köves medállal. Jól van na, nem vagyok szakmabeli, úgyhogy csak annyit sikerült megállapítanom, hogy gyönyörű volt. És pont Julie-hoz illet.
 - Vedd fel - jelentettem ki hirtelen, ellentmondást nem tűrő hangon.
 - Mit mondasz? - meresztette a szemét rémülten a barátnőm.
 - Na jó - néztem rá komolyan. - Akarod ezt az egészet Adammel vagy sem?
 - Persze, hogy szeretném, de...
Feltartottam az ujjam, és félbeszakítottam:
 - Nem kell mindent túlkomplikálni. Vedd fel, ezzel mintegy visszajelzést küldesz felé, hogy közeledhet. Szegény srác, ahogy ismerem, kéztördelve várja még mindig, hogy reagálj valamit - néztem rá, és nagyon reméltem, hogy meggyőztem.
 - Igazad van - bólintott félszegen, majd hozzátette:
 - Ezt viszont leveszem - mutatott a kis koronára, majd rádobta az ágyra -, csak mert már soknak érzem...
Megértően bólogattam: Julie-nak nagyon jó ízlése van, sohase viszi túlzásba az ékszert, a sminket vagy bármi mást. Az öltözködése is mindig szolid, de vidám.
Felcsatolta a nyakláncot a tükör előtt, majd felém fordult és kérdőn nézett rám. Csak ugyanazt tudtam tenni, mint pár perccel ezelőtt. Elvigyorodtam és feltartottam a hüvelykujjam. Erre Julie egy visítást követően nekem esett, amit egy ölelésnek kellett volna betudnom. Mindegy, jó volt ez így.
 - Gyere - bontakoztam ki az ölelésből -, már nagyon várhatják a születésnapost.
Kézen fogtam Julie-t és magam után húztam, ki a kertbe.
 - Figyelem emberek - üvöltöttem túl a zenét -, megjött a szülinapos!
Az emberek sikongattak és tapsoltak. Egy jól irányzott lökéssel Julie már bent is volt a tömegben, ahol reményeim szerint majd megtalálják egymást Adammel. És én is csatlakoztam a táncolókhoz. Végigtáncoltam egy számot, majd hirtelen szembetaláltam magam Jackkel.
 - Mizu, Merci? - vigyorgott rám, majd elkapta a kezem és megpörgetett a tengelyem körül párszor én meg folyamatosan nevettem. Mindig is bírtam Jacket, azok közé az emberek közé tartozott, akivel könnyen meg lehet találni a közös hangot és bármiről lehet beszélgetni.
 - Egy parányit szédülök - fogtam a fejem, mire megállított és aggodalmas pillantást vetett felém.
 - Minden okés?
 - Persze, rendben vagyok - próbáltam mosolyogni, de nem igazán jött össze. - Iszom valamit, attól jobb lesz - majd látva Jack aggodalmas arcát, ténylegesen elmosolyodtam és kioldalaztam a táncolók tömegéből.
Miközben töltöttem magamnak egy pohár vizet (amit egy örökkévalóság volt megtalálni a sok üdítő, koktél és alkoholmentes sör között), tekintetemmel megkerestem Julie-t. Jóleső érzés töltött el, amikor láttam, hogy Adammel táncol.
Nem sokat gondolkoztam még azon, hogy mi lesz, ha ezek itt ketten összejönnek. Nyilván kell nekik idő, ahogy őket - a két szerencsétlent - ismerem, de ahogy elnéztem őket, úgy éreztem, nincs olyan probléma, amit ne lennének képesek megoldani.
Hirtelen egy kéz fogta meg a vállamat. Megfordultam, hogy lássam is az illetőt és egyenesen szembe találtam magam egy mellkassal. Ahogy feljebb emeltem a fejem, a tekintetem összetalálkozott egy nagyon ismerős és történetesen barátságosan néző barna szempárral. Elképedéssel vegyes izgalommal szólaltam meg:
 - Leo?

Sikerült, ahogy sikerült, én nagyon élveztem ismét az írást. Várom a véleményeiteket! Ha bármi kérdésetek van, akkor továbbra is megtaláltok a katlyn.blogger@gmail.com email-címemen.
Egy héten belülre ígérhetem a harmadik fejezetet. :)
Addig is dream big and never stop mindenkinek.
xxx, Kate Lynn